A csoport harmadik helye és a becsület volt a tét a japánok elleni mérkőzésen. Az ázsiaiak a magyarokéhoz hasonlóan a hazai bajnokságban játszókra építettek. Abban mindenféleképpen bízhattunk, hogy a hollandok elleni siker feldobja majd a társaságot és lendületből veszi a következő akadályt, remélhetőleg nem úgy, ahogy öttusázóink tették azt Pekingben. Az előző mérkőzésekhez hasonlóan jól kezdett a csapat, és már szinte természetesnek is vehettük, hogy mi lőttük az első gólt. De sajnos a forgatókönyv továbbra sem tért el a megszokottól, ellenfelünk előbb egyenlített, majd Nádor Krisztián kiállítását követően emberelőnyből is eredményes volt. Megint nem sikerült meglovagolni helyzeti előnyünket. Ettől függetlenül a látottak alapján nem volt sok különbség a két csapat között, de míg a japánok tízszer, addig mi csak hétszer lőttünk kapura. A második harmadok a lengyel mérkőzéstől eltekintve nem hoztak sok szerencsét és sajnos a hagyomány most sem tört meg. A japán csapat erőteljesebben játszott, főleg az volt szembetűnő, hogy jóval kevesebb hiba csúszott a játékukba. Aztán természetesen ezen a mérkőzésen is hőssé avattunk egy játékost az ellenféltől. Ezúttal Kennichi Kubo volt a végzetünk, a harmad vége felé előbb egyéni akcióból növelte a japánok előnyét, majd Nakagawa passzár étékesítette. A gól után kapuscserére szánta el magát Ágoston Zsolt szövetségi kapitány. Varga Miklós térdelt a ketrec elé. Bosszantó, hogy megint többgólos előnyt ajándékoztunk az ellenfélnek. Talán nem véletlen, hisz a harmadban már majdnem kétszer annyit lőttek kapura a japánok, mint a mieink. A 12-7-es kapura lövési statisztika is sokatmondó lehet.