Az SZPK női csapatából nyáron három meghatározó játékos is szögre akasztotta a floorball ütőt. Nicole, Rita és Vivien hosszú évekig meghatározó alakjai voltak csapatuknak és a válogatottnak is. A november 15-ei SZPK-Phoenix bajnoki előtt hivatalosan is elbúcsúztatták a lányokat és ezzel az interjúval mi is tisztelgünk a pályafutások előtt.

 

 

Bagi-Miklós Rita: Ezt nagyon nehéz megmondani, mert őszintén szólva igyekeztem csak átélni a pillanatot, azt, hogy utoljára állok ott, mint játékos. Mikor aztán Galambos Tomi elnök úr elkezdte sorolni a közös klubsikereket, akkor felvillant 1-1 kép, például mikor az első bajnoki címünket nyertük és Ácson legyőztük a Pillangókat – nem ez volt a döntő, viszont döntő fontosságú találkozó volt - vagy sosem felejtem el, mikor először pályára léptem – viharos körülmények között – az SZPK-ban egy Szombathely elleni találkozón.

 

Farkasné Váradi Vivien: Csak az járt a fejemben, hogy mennyire hiányozni fog a játék.

 

Vértesi Nicole: Én nagyon örültem neki, hogy egy SZPK-PHX rangadó után került sor a búcsúztatásra, mert mind a két csapatban vannak barátaim és olyan játékosok, akikkel sokat megéltünk együtt pályán és azon kívül is. Az utolsó egymás elleni mérkőzés jutott eszembe, amit 2019 márciusában játszottunk Komáromban, több mint 150 néző előtt. Nagyon nehezen, de sikerült nyerni és ezzel megszerezni a bajnoki címet, ami egyben a duplázást is jelentette számunkra. Ez volt az utolsó mérkőzés mind a hármunknak, így számomra mindig szép emlék marad.

 

 

BMR: Én Tatán az Eötvös Gimiben kezdtem el az alapokat, tipikus diákolimpiás „felfedezett” vagyok, hiszen előbb a sulicsapatban álltam kapuba, azután kerültem az SZPK-hoz. Az alapokat Füzi Gábortól és Lukács Csabitól tanultam meg, már amennyire abban az időben kapus alapokat kaphatott, mert mondanom sem kell, azért még elég amatőr szinten volt floorball-sportágelmélet hazánkban, tehát a legalapvetőbb dolgok után – pl. térdelj a kapuba, fogd a rövidet, mozgasd a lábad és védj! – sok mindenre nekünk kellett rájönni, aztán ahogy fejlődött a sportág, egyre több mindent tudtunk meg, igazából együtt fejlődtünk akkori edzőinkkel. Nem mondanám, hogy nehezek voltak az első lépések, mert szívesen jártam abba a társaságba, az, hogy mellette sportolhattam is, csak egy plusz volt.

A nehézségek csak aztán jöttek, hiszen amatőr sportág révén, sok minden önköltséges, így el kellett dönteni, hogy a hétvégi buli, egy új ruha vagy a floorball a fontosabb... Azt hiszem, egyértelmű, melyik mellett döntöttem.

 

FVV: A bátyám már egy ideje játszott, amikor lementem először SZPK-s edzésre, illetve Apukám is aktív résztvevő volt már az egyesületnél, ők vonzottak be. Úgy emlékszem (biztosan szépült valamennyit 15 év távlatából) meglehetősen hamar sikerült elsajátítani az ütőkezelést így nagyon élveztem a játékot a kezdetektől. Előtte kézilabdáztam így a csapatsport sem volt ismeretlen.

 

VN: Engem a kézilabdától csábított át Lukács Csaba Tanár Úr. Egyik edzésemen látott, és megkérdezte, lenne-e kedvem kipróbálni a floorballt. Lementem egy Eötvösös edzésre, és ott ragadtam, rögtön beleszerettem a floorballba. Az első lépések számomra azért voltak nehezek, mert két évig együtt űztem a két sportágat, ami rengeteg időt és energiát emésztett fel, így 2007-ben végleg a floorball mellett döntöttem, és felhagytam a kézilabdázással.

 

BMR: Biztosan vannak olyanok, de konkrétat nem igazán tudok mondani, mert annyi mindent átéltünk együtt, hogy nehéz kiválasztani egyet. Az SZPK-s csapat nagy részével diákolimpiáktól kezdve íródik a közös történetünk, velük egyébként azóta is tartjuk a kapcsolatot, mondhatom, szuper baráti viszonyban vagyunk. Főként a floorballnak köszönhetjük, hogy azóta is ott vagyunk egymás mellett életünk legfontosabb történéseinél is.

Imádtam az összes Czech Opent, ha lehetne holnap visszamennék, de nyilván ez abban a pillanatban volt tökéletes. Egy-egy buszút is nagy élmény volt, akár Debrecenbe, akár Svájcba, akár Lengyelországba mentünk. Hozzátenném, olyan helyekre is eljutottam, ahova a sport nélkül biztosan nem, például először tengerparton Rigában voltam, sosem felejtem el...

Az első bajnoki cím, Vicivel és Norbival is olyan, amire mindig emlékezni fogok, de arra is, mikor a segítőből edzővé előlépő Gyuri bácsival próbáltuk megtalálni a közös hangot – szerintem sikerült!

 

FVV: Rengeteg! Egy gimnáziumba is jártunk így akár a diákolimpiai élményektől kezdve, számos SZPK és válogatott meccsen vettünk együtt részt, ami mind közös emlék. Konkrét élményt nem fogok tudni mondani, de Nicole és Rita is igaz barátaim, akiket a floorballnak köszönhetek.

 

VN: Én sosem feledem a Pillangók elleni bajnoki elődöntő második mérkőzését, amit Ácson játszottunk 2014-ben. Hosszabbításban nyertünk, felemelő érzés volt a győztes gólt megszerezni. Ebben az évben meg is nyertük a bajnokságot. A következő évi mohácsi kupadöntő is felejthetetlen élmény, mindig szívesen emlékszem rá vissza. Rengeteg emlék köt össze minket, évekig egy csapatban játszottunk a diákolimpiákon, később narancs mezben, majd a válogatottban is, így nehéz lenne egyet kiemelni. Tényleg minden fronton nagyon sok mindent éltünk át együtt, talán ezért is vagyunk a mai napig ilyen jó barátok.

 

 

BMR: Barátságos meccsre, bevallom őszintén, nem emlékszem melyiken pontosan. Nekem ami a válogatottról elsőként eszembe jut, az a 2013-as svájci világbajnokság. Ha arra gondolok, hogy mi volt St. Gallenben, akkor eléggé felemásak az érzéseim, de nyilván a jó dolgokra próbálok emlékezni.

Nem véletlen, hogy azóta is visszavágyódom Svájcba, irtó szuper ország. A csapattársakra is szívesen emlékszem, van olyan, akivel azóta is beszélünk és ott lettünk jó viszonyban.

A floorball részét inkább elfelejteném, nem úgy alakult, ahogyan szerettem volna, legalábbis kapus szemmel semmiképp.

 

FVV: A felnőtt válogatottban 2007-ben debütáltam Dániában, a 6. Női Floorball Világbajnokságon. Le tudnám írni az eredményt (megnéztem az IFF oldalán.Egész floorball karrierem során azt az érzést kergettem és akartam átélni újra és újra, amit ott tapasztaltam. Amikor szinte a rettegésig izgulsz, semmi más nincs a fejedben, csak az előtted álló meccs, hogy ott mi lesz a feladatod és hogyan oldod meg hibátlanul.Ott csak arra koncentráltam, hogy védőként ne legyen elhagyott labdám, ne legyen rossz passzom és zúzzak le mindenkit aki szembejön. Ami ezen felül sikerül az grátisz, de ha ezt tudom teljesíteni az már rossz nem lehet, a legfontosabb, hogy legyen meg ez az erős, hibátlan alap.

 

VN: 2007 decemberében kaptam először válogatott meghívót Varsányi Zsuzsától, tulajdonképpen azóta a nemzeti csapat tagja voltam. Az egyik legszebb emlékem a 2009-es, västerasi világbajnokság. Akkor még fiatal és tapasztalatlan voltam, de a legnagyobb löketet ez a torna adta a floorball pályafutásomnak. Szuper csapatunk volt, majdnem két évig együtt készültünk, remek társaság alakult, és imádtam az akkori soromat (Szarvas Vera - Radácsi Brigi - Bartakovics Bogi - Harmat Anna, kapuban Sári Szilvi). Szerettem velük játszani, rengeteget tanulhattam tőlük, hiszen jóval előrébb jártak nálam, mind tudásban, mind tapasztalatban, igazi példaképek, akik mindenben segítettek és támogattak minket, fiatalokat.10 évvel később, csapatkapitányként én is egy ilyen játékos próbáltam lenni a trencséni vb selejtezőn a fiatalok számára.

 

 

BMR: Szerintem a győzelemből sosem elég! Mindig volt olyan cél, amelyet el szerettünk volna érni. Legyőzni egy-egy rivális csapatot, bajnoki címet nyerni, kupát nyerni, második bajnoki címet/kupát nyerni, címet védeni, egy teljesen más összetételű csapattal a csúcsra jutni, új edzővel trófeákat megnyerni. Kapusként, majd mezőnyjátékosként mindent megnyerni! Ez is pipa! Szóval motivációban sosem volt hiány.

 

FVV: Egyrészt folyamatosan vágytam azokra a helyzetekre/meccsekre, ami az előző válaszomban említett fokozott koncentrációt igényelte. Másrészt nem szerettem volna úgy befejezni, hogy nem sikerül egy szezonban kupát és bajnokságot nyerni, mert mindig is azt gondoltam, hogy az SZPK női csapata képes rá és nagyon is rászolgáltunk.

 

VN: Én mindig új és új célokat tűztem ki magam elé, találtam valami kihívást, ami motivált. Valamiben mindig jobb akartam lenni, lövés, gyorsaság, védekezés, gólok, vagy inkább a gólpasszok. Egy ideig szükség volt ezekre, aztán már nem kellett motiváció, csak élveztem a játékot és ez elég volt ahhoz, hogy minden héten újra és újra kezembe vegyem az ütőt.

 

VN: Svájc más világ. Ott nem hagyhattam ki egy edzést sem nyomós ok nélkül, mindig a maximumot kellett nyújtani, plusz edzést végezni, ha jobb akartam lenni a többieknél, és játszani a hétvégi mérkőzésen, bekerülni a csapatba. Ez egyfajta profi mentalitást adott, mindig a maximumot nyújtani, figyelni az edzőkre, a társakra, koncentrálni az edzéseken, pörögni ezerrel. Sajnos itthon nehéz ezt a felfogást beintegrálni, hiszen nincsen merítési, válogatási lehetőség, nincsen harc a csapatba kerülésért. Rengeteg olyat láttam már akkor is Svájcban, amit lehetne (vagy lehetett volna) adaptálni, mint pl. a fiatalok kötelező beépítése az edzői, illetve játékvezetői képzésbe, a válogatott játékosok/példaképek kiaknázása, az “MVP mez” motivációs és szponzorációs lehetősége, nyári fejlesztő táborok fiatalok számára stb. Nyilván ott egyszerűbb a helyzet, mert lényegesen többen űzik a floorballt, így könnyebb bármilyen területen alkotni.

 

 

BMR: Szerettem volna, ha a válogatottban nagyobb sikereket érünk el, de ennek azért elég sok akadálya volt. Nem mondom, hogy megbántam, hogy annak idején betérdeltem a kapuba, de mikor fájnak a térdeim, akkor néha visszatérnék akkori önmagamhoz és megpróbálnám eltántorítani ettől. Szaladgálni a pályán amúgy is jobb móka.

 

FVV: Amit sajnálok (de nem feltétlenül az én pályafutásomra van hatással), hogy a 2019-es VB kvalifikációs tornára felkészítő szakmai stábbal nem volt lehetőségünk többet, hosszabb távon együtt dolgozni.

 

VN: Nekem van egy hiányérzetem, de ezt inkább megtartom magamnak. Egyetlen egy döntést bánok a floorballos pályafutásom során, hogy 21 évesen többre értékeltem az „elit ligát”, a „legjobb edzőnél”. 2011/2012 szezon után az akkori csapatom (Burgdorf Wizards) megvált az edzőjétől, Aldo Casanovától, aki egy NLB (akkor ez számított a 2. ligának) csapathoz került. Nekem mind a két csapattól volt egy szerződési ajánlatom, Aldo csapatától talán jobb is, és én nagyon szívesen dolgoztam vele, nekem azóta is ő a nagybetűs edző. Sajnos rosszul döntöttem, akkor úgy gondoltam, ha már Svájcban vagyok, akkor a legmagasabb osztályban kellene játszani, így az NLA csapatot választottam. Szörnyű szezon volt. A mai napig bánom, azért is, mert Aldo csapata rögtön megnyerte az NLB-t és 2013-tól már ők is a legmagasabb osztályban játszottak, másrészt úgy gondolom, ha akkor csapatot váltok, akkor 2013-ban biztosan nem jövök haza, hanem maradok a Skorpsnál, Svájcban.

 

BMR: Azt üzenem, legyenek kitartóak. Nem tudom megmondani, mert nem vagyok tisztában azzal, milyenek most a körülmények, például a középiskolákban, hányan vannak azok az elhivatott testnevelők, tanárok, edzők, akiknek a munkájának köszönhetően megismerhetik a sportágat. Külső szemlélőként úgy gondolom, most nehezebb dolguk van.

 

FVV: 10 éve is az volt, illetve ma is ugyanúgy nagyon jó alternatíva a floorball annak, aki sportolni vágyik, ebben nem látok különbséget. Gyors, futós, technikás és látványos kontakt sport, szerintem minden igényt kielégít. Az, hogy mennyire sikerül láttatni a sportot és elérni a tizenéveseket, egy teljesen más és meglehetősen sokrétű téma ami szinte napi szinten előjön floorballos körökben, így sok újat nem tudnék hozzátenni. Nem egyszerű, az biztos.

 

VN: Egyértelműen nehezebb. Amikor engem leigazolt az SZPK (2007), akkor 9-10 felnőtt női csapat kergette a bajnokságban a lyukacsost. Szinte minden nagyobb városban volt lehetőség csapatot találni, Szolnok, Debrecen, Eger, Szombathely, Komárom, Budapest. Mára már nagyon lecsökkent az egyesületek száma. Mindezek ellenére, én mindenkit arra biztatnék, hogy kezdjen el floorballozni, mert egy nagyon különleges, gyors, technikás sportág, amit könnyű megszeretni.

 

BMR: Azt kell mondjam, sajnos (vagy nem sajnos), nem volt nehéz elszakadni. Úgy érzem, ideje volt, hogy befejezzem, az én koromban, már mások az ember prioritásai. Az SZPK-nál a körülmények nem úgy alakultak, ahogyan azt ideálisnak vagy legalábbis jónak gondolnám. Ráadásul, szerintem van olyan, aki nem hullajtott könnyeket azért, mert abbahagytam.

 

FVV: Nem tagadom már volt egy-két év amikor azt gondoltam elég volt a floorballból, de valami hiányérzet mindig a folytatás mellett szólt. Ami ezt a hiányérzetet megszüntette az a tavalyi duplázásunk, így már azt gondolom többet nem tudnék elérni ebben a sportban és már könnyebb lezárni ezt az időszakot.

 

VN: Én 2017 őszén már barátkoztam ezzel a gondolattal, de nem tudtam végleg kimondani, hogy befejezem, ahogy időm engedte, pár mérkőzésen játszottam, mert hiányzott a floorball és a csapat is, aztán úgy alakult a válogatott miatt, hogy még egy szezont teljes erőbedobással végig nyomtam. Nem bántam meg, a válogatott csapatkapitánya lehettem 2019-ben, valamint dupláztunk az SZPK-val is, így jó döntésnek bizonyult még egy szezont játszani. Idén viszont, ha lehet ezt mondani, már nem okozott igazán nagy nehézséget szögre akasztani a floorball ütőt. Elég sok minden zavart az utóbbi időben, ami miatt a végső „nem”-et könnyű volt kimondani. Nem éreztem már jól magam.

 

 

BMR: A pályán biztosan nem, 1-1 bulitorna még esetleg beleférhet, de igazolt játékos már biztosan nem leszek. Azt viszont nem zárom ki, hogy edzőként a későbbiekben „visszatérjek”.

 

FVV: Lelkes SZPK és a magyar válogatott szurkolóként mindenképpen találkozhatunk a pálya mellett.

 

VN: Ki tudja, mit hoz a jövő. Ha időm engedi, szívesen megyek ki floorball mérkőzésre.